Az alfától az Omegáig - egy bowlingos útja.

Tatabánya többé nem ugyanaz, ami volt.
    A város éppen csak megrezzent a szürkület súlya alatt, a lámpák sárga fényt kezdtek ásítani az utakra, a parkok padjaira zord kabátban leült az est.
    „Egy hely… ahol még nem jártál!” – hallatszott a rádióból a hang, ami mintha az űrből jönne. Illett a neonfényhez, ami beszűrődött a szoba ablakán. Fogtam a kabátomat, behajtottam a szekrényajtót, és az éjjeli lámpa kapcsolójához nyúltam.
    „Egy sport, amit rég nem játszottál!” – sugározta tovább a hang az űrből. Az ám… valóban rég volt. Lekattintottam a kislámpát az éjjeliszekrényen, és kiléptem a szobából. Kezdődjék az este.
    Aki autóval gurul végig az esti városon, tudja, mi a különbség. A cd-játszó végére kötött hangszórók futurisztikus kontrasztot kennek az alkonyra. Sebességről sebességre új lendületet kaptam, ahogy az Omega Park Pláza felé tartottam. Egy ilyen este az ember valahogy jobban beleül az ülésbe. És engedi a motor fordulatát, hadd harapja a négyezer feletti csíkokat.
    Egy hirtelen jobbossal beereszkedtem a mélygarázsba. Minden este eljön az a pillanat, amikor a neonfények átveszik a nappal stafétáját, és próbálják élesben tartani az embert. Még volt hely a parkolóban, és amíg bepörgettem a kocsi orrát a két fehér vonal közé, arccal a falnak, az jutott eszembe, hogy csak perceken múlhatott.
    „Cool Ball Bowling.” Igen. A mélygarázs ekhója eljátszott a hanggal, amikor becsaptam az ajtót magam után. Lássuk azt a Klubot!
    Fel a mozgólépcsőn, és…
    Cool Ball…
    Aki eddig nem értette, mi az, hogy cool, tegyen egy próbát. A dolgok esti aurája körberajzolta a félkör pultot, a gyékénnyel előkészített asztalokat. A fehér biliárdasztalok úgy álltak a szintén fehér snookerasztal két oldalán, mint valami testőrök. Az üvegajtó mögötti fénytörésben egy amerikai downtown éjjele húzódott. Beléptem.
    „Lendíts, guríts, tarolj!” – csengett emlékeimben a rádióspot. A bowlingteremből erőteljes ütemben hangzott a guruló golyók és a tarolt bábuk zenéje. A nyolc pálya UV-fénybe mártva húzódik a bowlingbábus szőnyegtől a valódi bábukig.
    Ez volt az első nap, amikor bejöhettem ide. Ez volt az első alkalom, hogy leülhettem azokra a fehér bőrbevonatú bárszékekre a pult körül. Ez volt a nyitóbuli.
    Körülöttem Hongkong-mennyiségű inger, és nem maradt ki egyetlen érzékem sem. DJ Matte ontotta a hangszórókból a huszonegyedik századot, a látványkonyhában taxikockás ruhába öltözött szakács testvérpár a természet szerves anyagait újrarendezve pizzákat, grilleket, hamburgereket formázott. A félhomályba sáskarajként csillantak az ezeroldalú gömbről sziporkázó tükörfények, egy Obi-wan Kenobi arcú figura pedig mikrofonján keresztül ontotta a nyereménylehetőségeket. Rendben.
    A bowlingcipőkkel a kezemben beléptem a belső univerzumba. Kabát a fogasra, cipő fel, tizenhármas golyó a kézbe. Egyedi darab, és nemcsak azért, mert a tizenhárom prímszám. Lassan átmozgattam a vállaimat, a könyökömmel is köröztem néhányat. A régről felrémlő mozdulatok megolajozták a csuklómat, a térdemet, nyakamat. Az ötös pályához léptem. Ennyi lépés lesz, pont öt, mire odaérek a vonalhoz, ezalatt egyszer hátralendítem a golyót, majd elengedem.
    Odakint az elektronikus szívdobbanások összekeveredtek a friss ételek illatával. Ha gurítottam, mindenképpen ennem kell egy gyrost.
    Nekilendültem. A golyó végigsüvített a pályán, és az ütközés zaját követően két bábu állva maradt. Nem baj, elsőre nem rossz. Elsőre nem is olyan rossz… Valaki a kettesről éppen nyert egy utazást karácsonyra. Elsőre ez sem rossz.
    A következő golyóért nyúltam. Ez most tizennégyes, több lendület kell. Cool Ball Bowling…
    Tatabánya már soha többé nem lehet olyan, mint volt.